Előtörténet - Veronica Kayla Evans

Kayla Veronica Williams néven láttam meg a neoncsövek fényét 1985 júliusában, a Williams család második gyermekeként. Na jó, csak egy perccel maradtam le az első helyről, de ha úgy nézzük, még ez is dobogós és a bátyámtól nem irigyelhetem az első helyet. Bár azok után, hogy császármetszéssel születtünk, így gyorsan kikaptak
minket, az orvos a hibás, hogy nem engem fogott meg, hanem őt. De legalább kint már várt valaki, aki ismertem. Az én erős és ügyes bátyám, a féltő mamánk és a s*eggfej faterunk. Aztán… Igazából nem történt ezek után olyan lényeges dolog, amiről be kéne számolnom, nem mintha egyébként bármiről is be kéne számolnom bárkinek. Senkinek nem tartozom magyarázattal, ezt ne felejtsd el!
De jó kedvemben vagyok, így folytatom. Szóval, nem jártunk bölcsödébe,
talán ez nagy hiba, mert jobban szocializálódtunk volna, legalábbis most
ezt nagyon divatos mondani, szóval, ezt nem hagyhattam ki. De
otthon se maradhattunk, főleg mivel anyu állandóan dolgozni ment, a
babysitterek hamarabb kiborultak tőlünk, mint hogy kimondhattuk volna,
hogy „fakocka”. Jó, volt, aki kiborult, mikor fűztem neki nyakláncot és
jó szorosan a nyaka köré tekertem és alig kapott levegőt. Egynek meg
kivertem a fogát. Meg volt, hogy kiöntöttük a padlóviaszt és egy meg
kitörte a lábát. Persze szépen néztünk, ártatlanul, bájosan, hogy ez
véletlen baleset és nem tudtuk, hogy amit csinálunk, abból baj lehet, de
a házvezetőnők hamar rájöttek és bőszen hangoztatták, mi maga az ördög
vagyunk, egy fiú és egy lány kiadásában.
Főleg miután egyet megrázott az áram, mert kíváncsiságból vizet öntöttünk a konnektorba.

Aztán öt évesek voltunk, mikor anyuék beadtak minket az oviba. Ott kezdődött csak a Kánaán! Gyújtogattunk,
gáncsoltunk, sorra aljaskodtuk azt a két évet, amit abban a
hiper-szuper, több nyelvet oktató elit oviban töltöttünk. Innen egy
idegen nyelvű általános iskolába kerültünk, ahol minden óránk franciául
volt, kivéve a német, a spanyol és az angol órák. Igen… Hét évesen
reggel nyolctól, délután ötig az iskolában dekkoltunk, és három teljesen
idegen nyelvet próbáltak a 1,5 kg-os agyunkba sulykolni. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy a tanító nénink, Mrs Pettson nagyon kedves
volt és az ő óráin tényleg jól viseltük magunkat. Első és egyetlen normális pedagógusunk az életben ő volt. Aztán
ő terhes lett, kivágták, hogy nyekkent, utána meg jött egy selejtes
darab, akit apánk meg is húzott párszor, meg még ki tudja, hogy mi
minden történt, de az egyik menet közben mi rájuk nyitottunk, mert nem
volt annyi eszük, hogy ne akkor csinálják, mikor szülői értekezletnek
vége, mi meg a játszószobában vártuk aput. Aztán ő nem jött, a
tanárunk elengedett, mi meg a kilenc évesek nagy lelkesedésével
rontottunk be a terembe, ahol a fater éppen a tanárunkat gyűrte. Hát,
öregem, becsülettel bevallom, hogy az állam leesett, hogy a
felvilágosítás így 2 in 1, gyakorlatban az elmélet, megtörtént. Bár
azért nem a felvédőről másztam le, kilenc évesen is jól tudtam, hogy a
káposztás, meg a méhecske, egy rakás h*lyeség, és mikor ezt így mondtam
anyuéknak, láttam, hogy zavarba jöttek, de nem mentek bele a lényegbe,
őszinteségemmel nem jutottam előrébb. Apám hazugságával viszont
igen. Addig is egy suttyó volt, de ezek után első dolgunk olt szólni
anyának, mert bár tudtuk, hogy ezzel a fater repül, mint egy Boing
747-es hátszéllel, de azért az anyánknak tartoztunk ennyivel. Ha már
nyolc hónapon keresztül nyűglődött velünk, plusz még a többi, akkor
ennyi jár. Mármint, hogy nem hagyjuk, hogy a fater a háta mögött
félrekettyintsen. De ugye apánk jól megutált minket, mert tönkretettük az életét, hajajj,ha tudná, hogy nem ő volt az első és egyetlen…

De
azt hiszem léphetek tovább. Anyuék szétmentek és anyánk beválasztott
megint egy bar*omarcot. Mike Thomson, esküszöm, mint a Thomson-gazellák…
Csak azok legalább normális lények… De ez egy birka. Komolyan. Nem
bírt velünk, így egy bentlakásos suliba toloncoltatott minket, anyánk
fejét meg teletömte, hogy ott nekünk „hű, de jó lesz”. Jah… meg még mit
nem! Ki az a mazochista őrült, aki szereti a szabályokat és a
bezártságot? Mert komolyan idő előtt kivégzem, mert azt a fajtát bűn
szaporítani. Azért vannak a szabályok, hogy jól megszegjük őket és
röhögjünk azokon, akik nem merik. És ehhez még bezártság is? A tesóm nélkül? Hát van ezeknek kellő mennyiségű ész a fejükben, vagy csak uborkalé maradt benne?
Na, mindegy. Végül
is, romlott az átlagunk, bár kinek ne romlana, ha eddig a nyugodt kis
életét felforgatja egy szerencsétlen mitugrász, aki azt hiszi magáról,
hogy valaki és elszakítja a testvéréről, akivel tizenkét évig közel
sülve-főve együtt volt. Ezért Mike, a Thomson-Gizella, felkerült már a
listámra és alig várom, hogy anyám kidobja, úgy kicsinálom, hogy azt
öröm lesz nézni is. Nem mondtam, de közben megszületett a féltesónk
is, Isabella, bár utólag kívántuk párszor, hogy bár nyelte volna Claudia. Egy évre rá, hogy anyával
szétmentek és nagyon hamar hozta ám a gólya Isabellát, bár vihette volna ist. Ő egyébként tíz
évvel fiatalabb nálunk, jófej, tényleg. És Claudia is jó arc, ő apu új
felesége. Közben meg azt el kell mondani, hogy apuval nem tartjuk a
kapcsolatot kilenc éves korunk óta.
Nem keres, nem telefonál, csak
minden hónapban, napra pontosan utalja a fejekénti 300 000 $-t, csak
hogy fel se tűnjünk az életében. Karácsonykor, névnapkor, szülinapkor 500 000 $-t kapunk, és ezért imádok hallgatni. Ez a legjobb apánkban. Hogy van pénze és ránk is költ belőle. Mindegy is…

Elvergődtünk
a középsuliba, és hogy kicsit önállóbb életre tegyünk szert, meg sem
álltunk Canberráig, anyu tesójához költöztünk és élveztük a gondtalan
tinik vidám, bulis éveit. Aztán leérettségiztünk, hurrá, az is
megvan, bizony, érettségizett leányka vagyok, húztuk a csíkot
Californiába, hiszen ott van Amerika egyik legjobb egyeteme, az
University of California. Jah… Kreatív név. A kis humorosok. De
felvételiztünk matek szakra, ösztöndíjjal jutottunk be és az átlagunk
mindvégig a legjobbak közt volt. A rengeteg hányós, meg fetrengős és
őrjöngős egyetemista buli mellett persze tanultunk ezerrel, meg a bátyám
ugyanilyen lendülettel falta is a nőket. Még jó, hogy akadt kínálat
bőven jobb és rosszabb felhozatalból. Bár mondanom sem kell, matek
szakon azért sok szépséget nem láttam, szóval a sztereotípiának tán égis
van alapja, hogy a nő vagy okos, vagy szép. És itt vagyok én, a kivétel, aki erősíti a szabályt. Mert nem abban áll az ész, hogy nem hibázol. Mindenki hibázik. Az az okos, aki mások előtt felfedezi a hibát és korrigálja. Mert mindig van másik út. Az utolsó pillanatig meggondolhatod magad, ha látod, hogy bizonytalan a siker vagy nincs rá nagy esély.
Az
emberek buták. Szeretik elhinni a szép meséket, és ha azt egy szép lány
adagolja, készséggel meg is ölik magukat, hogy inni tudjak belőlük. Persze,
én nem kérek ilyet. A gyilkolást szeretem én magam intézni, nem kell a
sok vérveszteség, szűkös időket élünk, nem pocsékolunk. Manapság,
hogy előtérbe kerültek a vámpíros dolgok, True Blood, Twilight, The
vampire diaries és az egyéb ilyen szutykok, az emberek jobban
felfigyelnek a különcökre, a szokatlanokra, így most jobban figyelnünk
kell, mert jobban a köztudatban forognak a vámpírok. Így most ésszel kell élnünk, mert a végén a hátunkba kapunk egy csinosra faragott karót.

De lépjünk ezen is túl. Végül lediplomáztunk, mint matematikusok. És elkezdtük a doktori képzésünket is. Mikor a bátyám, Matt, kiszúrt magának egy csajt. Buli volt, ők meg elmentek… Gondolhatjuk,
hogy nem agyagedényt készíteni. Aztán én hazamentem a kis lakásunkba,
amit béreltünk ekkor, és néhány órával később a bátyám hazaért és
ijesztően rám támadt. Sosem szoktam félni, de a szemében őrült,
eszelős fény csillogott és akkor majd1 betojtam, hogy elkattant valami
nála. Kérleltem, ő kiabált velem… A falnak lökött… Féltem. Féltettem a
nyomorult kis életemet. Ijesztő volt. Tombolt. Durva volt. Soha
nem volt velem ilyen. Üvöltözött, hogy menjek el, de azért nem akartam
ott hagyni nyakig a szószban, így nem mentem, ő pedig erőszakosan a
falnak nyomott és a bizalmamat kérte, hogy higgyek neki, ő örökéletet
ad. És lám, így volt.

Egyik pillanatban szabadulni akarok, mert fáj, ahogy megharap, a következő pillanatban kábulok el, majd hirtelen sötétség. Valamikor
kezdek már magamhoz térni, vakít a fény, az ínyem őrülten fáj, mintha
kiütötték volna az összes fogam, a csontjaim és minden létező porcikám
ég a kíntól, vért akarok, azonnal.
Ez az érzés igen fura volt, és
mikor a bátyám elém hurcolt egy halálra vált zsarut, aki a kiabálásra
jött ki társával, aki a szoba túl végén feküdt kitekert nyakkal…
De
Matt az élőt odahozta nekem, és nem kellett sokáig győzködni, hogy
nekikezdjek a vacsinak. A következőt, aki már halott volt, azt
becsületesen, kettéosztottuk, mármint a vér fele a bátyámé. a másik fele
az enyém. Tekintettel arra, hogy a bátyám az előtte való órákban
belőlem falatozott. Szóval a minimumnak volt tekinthető, hogy ezt
korrigálandó, én is kapok az ő adagjából valamennyit.

És innét kezdődött el a halál legjava… Mondanám, hogy élet, de ugye itt már mind a ketten halottak voltunk. Matt
Hannah által, én Matt által. Bár ő sokszor mondja, ez élete legnagyobb
hibája volt, hiszen kinyírt, de mondtam neki, hogy rá se rántson,
túléltem a dolgot. És tetszik, szóval, még ártani se ártatott. Némi
kellemetlenségért cserébe örökéletet adott. Nekem megérte. Főleg, hogy
ezek után közösen jártunk vadászni, Hannah, ahogy jött, úgy ment, többé
nem láttuk, nem is kerestük.
És szimplán élvezni kezdtük a lehetőségeket.

Ezen
kívül sok minden nem történt. Közben befejeztük a doktori iskolát is,
így azon is túl vagyunk. És elhihetitek, azt még hogy megünnepeltük… Már
azon gondolkodtunk, hogy újabb iskolát kéne elkezdeni, mert ugye az
egyetemek közelében mindig ott vannak a könnyű prédák, pláne Matt-nek… a
részeg, támolygó lányok, akik csak a koleszig szeretnének eljutni… És
matt nagylelkűen segít nekik. Egy darabig… Utána magunkon segít egy kis másodosztályú vérrel. Mert az alkoholos vér igazán szánalmas ízű. Meg
a kismamáké is. Pfujj… az kifejezetten rossz! Szóval, ha nem fontos,
őket se kapdossuk el. A rengeteg vitamintól kesernyés lesz a vérük. A
legjobbak azok, akik érintetlenek. Mármint szexualitás terén. Nagyjából
18 éves kor körül kezd finommá válni a vérük… Előtte túl édes. Jó, jó…
tudom, nem részletezem. Éhes is lettem.
De a lényeg… hogy haladjunk is… hogy ugye mi vígan vadásztunk, mondhatni, segítettünk a földnek, hogy ne népesedjünk túl…
[/center]