Előtörténet - Matt Evans

Te kis aranyos! Rám nézel és elolvadsz a zöld szemeimtől, huncut,
féloldalas mosolyomtól, ami minden földi jót ígér Neked… Hajam szőkés,
kicsit hosszabb, de csak azért, hogy beletúrj, mikor a csúcsra
juttatlak! Alakom… igazából teszek rá…
Emberként sokat sportoltam, ez azért meglátszik, figyelek magamra, csak hogy majd gyönyörködj bennem…
De nem tudnék magamról ódákat zengeni, hogy melyik izmom hol látszik jobban vagy kevésbé…
Majd ha úgy alakul Édes, megláthatsz ruha nélkül, és akkor Te majd írsz ide többet.


Ausztráliában, Sidney-ben pottyantam a nagyvilágra, valami puccos magánkórházban.
Igazából a lényegen mit sem változtatott, hogy hol voltam, hiszen csak azt
éreztem, hogy hosszú ideig, mióta az eszemet és a világot tudtam, volt
mellettem egy lény, a legdrágább teremtés, aki hozzám bújt, velem volt,
éreztem, hogy ott van. Ő volt Veruka. És voltak a külső ijesztő hangok, meg a megnyugtatóak, előbbiek a hangos zajok, utóbbiak a szüleink hangjai.
És a biztonságot jelentő melegségből egyszer egy ijesztő, hangos világba
kerültem, ahol minden hangos, idegen hangok mindenütt, az én kedves
Lényem sehol. Aztán egy pillanat múlva valaki a számban turkál,
idegesítő gagyogás, én üvöltök, hogy vissza, ahonnét jöttem, vissza a
kedves Lényhez, akivel addig tök jó volt, aztán ráfektettek anyára és
jött a kedves Lény is, és onnét már minden rendben volt.
Kb. így éreztem a megszületést. Igen… vámpír vagyok, ezért jobb a memóriám és vissza tudok emlékezni erre is. De ne siessünk már ennyire előre!
Szóval kipottyantunk, itt vagyunk, megszülettünk. Anyuék hazavittek és öt éves
korunkig otthon voltunk, mert nem akartak bölcsibe rakni minket. Lévén
olyan bűn rosszak voltunk, hogy féltek, hogy kárt teszünk valakikben.
Mondjuk, nem alaptalan. Öt év alatt három házvezetőnőt
fogyasztottunk el, mert elég nehezen bírták a kiképzés, mi viszont jól
viseltük a büntetést. Szóval, előbb törtek meg ők, mint mi.
Aztán jött az ovi, na, ott csaptunk bele a levesbe! Eldugítottuk a wc-t,
felgyújtottuk az íróasztal terítőjét, leszakítottuk a fűtéscsöveket
(legalább otthon maradtunk három napig, míg megcsinálták és felfűtötték
újra az óvodát télen… ), sót öntöttünk a konyhai kondérokba, amiben az
ebéd készült, számtalanszor kivertük a biztosítékokat, mikor a talált
konnektorokba ezt-azt beledugdostunk… És még sorolhatnám.
A húgom egy istennő, ha csínytevésről van szó! Ő volt az ötletgazda, én meg aki kivitelezte őket. Ördögi páros. Csak ugye róla, ártatlan barna fürtjeiből, ragyogó zöld szeméből süt az ártatlanság, pedig rosszabb, mint ötven fiú. Olyan büszke vagyok rá!
Aztán jött a suli, ott kicsit megembereltük magunkat. Rosszalkodtunk azért,
de nem olyan vészes kivitelben, mint az óvodában. Talán amiatt, mert a
tanító nénink nagyon aranyos volt és nem akartuk, hogy szomorú legyen.
De két év múlva kirúgták, mikor terhes lett.
Az iskola nem akart neki fizetni… Így utólag látom, milyen aljas iskola volt az, akkor még nem értettük. Persze, azóta is tartjuk a kapcsolatot Mrs. Pettsonnal.
De a lényeg, hogy a következő tanítónk egy olcsó szajha volt. Összefeküdt apámmal, mikor mi rájuk nyitottunk.

Persze elmondtuk anyának, nem hagyott minket a becsületünk. Anyáék elváltak,
apám mai napig gyűlöl minket, de hogy ne is lásson bennünket, fizet rendesen, öt számjegyű összegeket fejenként. Ha ez az ára, hogy ne lásson, nem kell erőltetni. Mi értünk a bankszámlából. Anya nevel minket kilenc éves korunk óta. Apu az óta megházasodott, egy kínai nőt vett el, Claudiát, és van egy kishúgunk, Isabella.
Az igazság az, hogy apám nem érdemli meg őket, bár Isabella akkor seggarc, hogy egy olyan feleség járna neki, amilyen a kisebb lánya. Bár apu nem tudja, a régi és az új családja tartja a kapcsolatot, nagyon is jól tud mindent Claudia, de reménytelenül
imádja az apánkat és reméli, hogy vele őszinte. Szerintem, baromira nem,
de ez csak az én véleményem. Isabella ritkán találkozunk, mivel ő egy bentlakásos suliba jár, ahova nem mehetünk látogatni. De ha szünet van, azért megbeszélünk egy találkozót, vagy azért néha csak úgy meglepetésként küldünk neki a suliba egy-egy csomagot, pl. egy pulcsit, desszertet, ha szüli- vagy névnapja van, akkor virágot is és szülinapjára, szokott kapni tőlünk ilyen kis medálokat a karláncára.
Elvégre ő is a tesónk és közénk tartozik, akár mekkora egy kis köcsög. Verukával befogadtuk őt a „Bandába” és úgy érezzük, hogy ő is elfogadott minket. Gyakran ír levelet, vagy mail-t, küld képeslapot, szóval lehetőségeihez mérten gondol ránk és ez
jól esik nekünk. Na jó... Én személy szerint szarom le, hogy az a szőke idióta mit művel magával... És ne küldözgessen nekem sz@rt se, de ugye éljenek a kapcsolatok.

De már megint előre rohantunk… Szóval a szüleink elváltak, anya talált magának egy pasit, Mike-ot, aki ügyvéd, és kb. olyan is. Nem jövünk ki túl jól, szóval mi hamar egy bentlakásos suliban találjuk magunkat, romlik az átlagunk, hiszen dekoncentrálttá válunk, ahogy hirtelen, 10 év után, szétszakítanak a húgomtól, akivel gyakorlatilag
csak az órákon találkozhattam. Apánk közben összejön Claudiával,
megszületik az édes kis szarcsomag, Isabella, mi középiskolások leszünk, anya az egyik legjobba irat minket, és hogy jól menjen a tanulás, hiszen nem
szívtelen, látta, hogy több találkozásra van szükségünk napi néhányszor
45 percnél.
Szóval anya nővéréhez és annak férjéhez költöztünk, Canberra-ba. Onnét jártunk suliba. Majd úgy döntöttünk, hogy irány Amerika és beiratkoztunk az „University of California” nevezetű egyetemre és ott kezdtünk tanulni matematika szakon.
Bevallom, ütős buli a húgoddal matekot tanulni. Imádtam leülni és közösen agyalni
egy-egy problémán, egy kakaóval vagy tejeskávéval a kezedben. Aztán tanultunk, buliztunk, élveztük az életet, közben végeztünk és nagy lendülettel dobtuk bele magunkat a tovább tanulásba, hogy matekos tudásunkat elmélyítsük, így ekkor tájt már a doktorinkra készültünk…

Mikor megismertem egy alsóbb éves lányt, Hannah-t.
Egy buli alkalmával valahogy összekeveredtünk, szobára mentünk, ahol közölte, hogy éhes. Mondtam neki, hogyha szeretné, én meghívom vacsorázni. Igen, bejött a csaj. Bár nem feltétlen egy kapcsolatra, de több éjszakára is el lettem volna vele. Aztán ő hirtelen a nyakamnak rontott és a képek összemosódtak…
Arra emlékszem, hogy felkelek, éhes vagyok, fáj mindenem, kitépem magam a
szorításából és rohanok arra, amerre Verukát sejtem, majd a következő
pillanatban már nála vagyok. Képszakadás… A falnak nyomódva áll…
Én a lábához kucorodva zokogok…
Ő is sír… Minden hangos… Felállok… Elmondom neki, hogy éhes vagyok… Sírok…
Mindenem sajog és érzem, hogy milyen finom lenne… Hogy éhes vagyok, és a vére kell… Erre jobban sajog a fogam…
Elmondom neki… Tudnia kell… Megijed, de nem menekül… Megmutatom neki a fogam…
- Menekülj! – Üvöltök rá. Most érzem, hogy ez itt nem vicc… Ki akarom nyírni a saját testvéremet… És ez így sehogy sem jó.
De ő nem menekül… Nem hagy magamra a bajban. Hálátlanul a falhoz nyomom, durván félretúrom a haját és ráharapok a nyakára.
Ő felsikolt, próbál ellökni, de én, mint valami undorító pióca szipolyozom a vérét. A saját testvéremét. Akihez azért futottam, hogy segítsen. És csak szívom a vérét.
Pillanatokon belül megadja magát és én meg zokogva könyörgök neki, hogy ne
haragudjon rám. De nem haragszik. Csak félti az életét.
- Megadom neked az örökéletet! –
Mondom a vérétől megrészegülve, azt se tudom, mit teszek, csak mint
valami beteg állat, magamba harapok, és a szájához tartom a csuklómat.
Ijedten néz rám, istenem, ezt én tettem vele?
Minden csupa vér! A fal, a nyaka, a ruhája, a haja, minden illatozik a vértől, ami csak jobban elveszi az eszem.
A szájához nyomom a kezem, elfordítja a fejét.
- Mit csinálsz? – Zokog, szemében csillog a félelem.
- Öröklétet adok! – Súgom eszelősen. – Bízz bennem! Ugye bízol bennem, Húgocskám? – Mint valami pszichopata állat magyarázok, de érzem, csak így lesz biztonságban.
Vagy örökélet, vagy idejekorán elteszem láb alól, mert kiszívom az összes vérét.
Ember nem maradhat. megölni meg nem akarom.
Közben
Veruka könnyes szemmel bólogat, újra megharapom magam, mert közben az
az átkozott seb begyógyult és megitatom vele a vérem.
- Most bízz bennem igazán! – Súgom. – Minden rendben lesz! Esküszöm!
– Azzal egy puszit nyomok a homlokára és zokogva kitekerem a nyakát.
Élettelenül esik össze teste, remegek, üvöltök, hogy mit tettem… Meg
akarok halni!
Tombolok, és azt hiszem a lakásunkat ekkor vertem szét! Képszakadás…

Kopognak…
Érzem, emberek.
Kinézek.
Rendőrök.
Szuper.
Ketten vannak. Veruka ébredezik.
Remek.
Egy falat neki, egy nekem.
Beengedem a rendőröket.
Már
nem tudom, mit mondok nekik, minden homályos, csak arra emlékszem, hogy
az egyik holtan összeesik, a másik fegyvert fog rám, lő, én kiröhögöm,
odamegyek és a torkát szorítva, hogy ne kiabáljon, odarángatom
Verukához. Bíztatom, hogy egyen és nem kell sok neki, azonnal kiszívja
az utolsó csepp vért is a nyomorultból.
Majd becsületesen, testvériesen osztozunk a másikon és így indul el az életünk, a halálunk után.

Ezek után bulira vettük az életet és minden este közösen vadásztunk. Közben
persze hallgattunk a dologról, ez olyan közös kis titok lett. Hannah
eltűnt, előtte mér rám ruházott egy karlánncot, és a mendemondákból kiderült, hogy apám új felesége boszorkány. Így az éjszaka leple alatt felkerestük Claudiát, és elmondtunk majdnem mindent neki. Okés… Össze-vissza hazudoztam mindent, de
különösen ügyeltem arra, hogy elhallgassam, sorra öljük az embereket,
belőlük élünk és eszünkben sincs ezen változtatni. De ki hinné el az én kis tündéri, ártatlan húgomról, hogy több száz ember halála köthető hozzá, csak az elmúlt évben.
Ekkor már majdnem huszonnégy évesek voltunk. Szóval a hazugság jól ment...

Majd visszatértünk a californiai napsütésbe… és ekkortájt ismerkedtem meg egy kiscsajjal… Ígéretes vacsinak tűnt.
Őszintén szólva, ki akartam nyírni. És Veruka is támogatta az ötletet. Beccának hívták. De végül úgy döntöttem, hogy Becca marad, így nem lett az egészből több mint egy egyestés kaland. A kislány szűz volt még, én meg nagyon figyelmes és gyengéd, mert azért akkora barom nem vagyok, hogy valakinek az első alkalmát tönkre tegyem.
Pláne, ha a tervek szerint akkoriban még az utolsónak is tűnt. Aztán ő elaludt, én ki akartam nyírni. Hogy legalább ne üvöltözzön, álmában. Ekkor jött elő a sötétből Veruka, a jellegzetes gonosz kis mosolyával, és a táskájához hajolt, kivette a
tárcáját. Persze, nem a pénz miatt. A húgom se, és én se alacsonyodunk le addig, hogy így lopjunk meg másokat. Elvégre pénzünk van, apánk fizet bőszen, hogy ne lásson minket, és ha pénz is kellene, ésszel szereznénk, és nem egy tizenhét éves leánykát rabolnánk ki 5-10 $-ért. Veruka szimplán kíváncsi volt, hogy ki az, akit meg fogok ölni.
Mert ugye most én voltam a soros a játékban.
- Rebecca Meredith Yelnats… Született… Július 4.-én, 1995-ben… Matt… úgy érzem, ez csúnya liliomtiprás volt. – Sóhajtott Veruka és kinevetett.
Én is elnevettem magam, ezt benéztem csúnyán.
- Hagyjuk… - Legyintek és életemben először felálltam és szó nélkül elmentem.
Nem akartam egy kis tizennégy éves csitri első szerelme lenni. Mert láttam a szemében, hogy belém esett rendesen.
Kell a fenének! Azzal összeszedtük a cuccainkat és tovább éltük világunkat. Ettünk,
buliztunk, tanultunk, élveztük az örök élet kezdeteit. Hiszen ez még
csak a kezdet.

És most itt vagyunk az új állomásunkon, hogy tovább élvezzük a féktelen öldöklést, ameddig csak lehet...