Előtörténet - Jasmine Lynne Wellington

Jasmin kedves, vidám, szókimondó és szerény lány, aki a maga különös nézőpontján
keresztül szemléli a világot. Néha úgy tűnik, hogy kicsivel a föld felett jár egy kicsivel, elgondolkodik, elmereng egy-egy kérdésen. Ő ilyenkor is figyel, és ábrándozásával nem akar senkit sem megbántani. Jas rendkívül intelligens, nagyon jól számol, kivételes tehetségű lány, ami a matematikát illeti. Emiatt kissé földhöz ragadtnak tűnik, hiszen ő mikor ábrándozik, általában valamilyen komolyabb, racionális kérdésen töri a fejét, nem pedig a szőke hercegről álmodik, bár fiatal korának köszönhetően szíve mélyén hisz a tündérmesékbe. Néha kissé félénk, de mindig őszinte, egyenes, becsületes. Mindenesetre humoros, intelligens, művelt lány, akit a legtöbb ember
kedvel. Néha kissé naiv, nem feltételez senkiről semmi rosszat. Erre olykor rá is fázik. Makacs, egyszerűen képtelen feladni, de vallja: "Többet ésszel, mint erővel." Erkölcsi normáihoz ragaszkodik, fontos számára a becsületesség, korrektség, a szabályok betartása. Mindezek mellett játékos, kislányos jellem is tud lenni. Szeret meséket
nézni, táncolni, barátnőivel összejönni, és a komoly, tudományos könyvek mellett szívesen olvas mesét vagy szépirodalmat. Szereti a történelmet, a tudományos érdekességeket, így rendkívül kíváncsi, kísérletező típus. Szeret zenét hallgatni és néha önnön szórakoztatására képezi le a dalokat a matek nyelvére. Szeret rajzolni, tudományos oldala mellett, kissé művészlélek is. Rossz tulajdonságai, hogy néha bosszantóan okoskodik és tudományos példákat, statisztikákat hoz. IQ-ja kiemelkedő,
az átlagon felüli. Jasmine nem tudja, hogy boszorkány, szülei sosem avatták
be, hiszen Jas szülei halála előtt nem sokkal kezdett csak felfigyelni különös képességeire, de nem volt már alkalom megbeszélni, a szülők pedig remélték, hogy nem kell elmondaniuk, hogy hivatalos foglalkozásukról hazudtak, valójában vámpírokat üldöznek és ölnek, remélve, Jas nem örökli az erejüket. De nem így történt...
Röviden szólva Jasmin egy életvidám, talpraesett és rendkívül eszes lány, aki
szereti élvezni az életét és igyekszik mindenben örömét lelni. Szeretre méltó, gyermekien naiv és ártatlan lány.


Helló! Jasmin vagyok… 1997-ben, február legelején születtem, a németországi
Berlin városban. Apukám német-angol, míg anyukám német származású. Én
magam is hivatalosan a német állampolgár vagyok, hiszen életem gyönyörű
tizenöt évét éltem le abban a csodás országban, amelyik mai napig a legkedvesebb számomra. Ott pillantottam meg a napvilágot, természetesen jelképes értelemben, hiszen nem egy kertben, hanem kórházban születtem, teljesen egészségesen, szóval
azonnal felsírtam és onnantól kezdve ezt a jó szokásomat még egy darabig
megtartottam kajakövetelés céljából. Két évesen bölcsődébe kerültem, majd három évesen kezdtem meg ovis éveimet. Itt ugye semmi különös nem történt, a kezdetleges ovis szerelem is elkerült, és nem is csodálkoznátok, ha láttátok volna az ovis pajtásaimat. Nem volt a jó a felhozatal vagy én voltam válogatós, azt hiszem, így tizenhárom év távlatából teljesen mindegy, és senki sem volt ahhoz a gyönyörű kék szempárhoz fogható... De ígérem, erre még visszatérek. Mindenesetre három évig jártam nap, mint nap az óvó nénik nyakára, okozva nekik boldog és kevésbé boldog perceket, bár szerintem jó gyerek voltam, kerültem a bajt és a konfliktust. Ovi után
egy mezei, átlagos általános iskolába kerültem, ahol teljesen jól éreztem magam. Jól teljesítettem, a tanáraimmal és többnyire az osztálytársaimmal egész jól kijöttem, nem emlékszem olyanra, hogy valakivel nagyobb veszekedésem lett volna.
Itt ismertem meg a későbbi barátnőmet, Emmát. Iskolás évemet sem tekinteném túl mozgalmasnak...
Többnyire teljesen átlagos életem volt, persze, jó körülmények között éltem, kiemelkedően jó körülmények között, de a milliárdosok csillogó világát a szüleim igyekeztek távolról elkerülni, hiszen azt mondták, hogy ahol túl sok a pénz, ott túl sok a hazugság. De térjünk át inkább a hobbikra. Hobbi szinten táncoltam, matekfakultásra jártam, megtanultam zongorázni és hegedülni. Mindezek
mellett mostanság kezdtem el furulyázni tanulni. Persze jöhet a kérdés, hogy egy lány, aki szereti a matekot, miért tanul különféle hangszereken. Végtelenül egyszerű: én megtaláltam a zenében is a matematikát, így sokkal könnyebben tanulom, mint a legtöbben. A szüleim szerencsére korán felismerték, hogy jó vagyok matekból, így mint az előbb is megjegyeztem, különórákra küldtek és igyekeztek mindig a
matematika nyelvén megértetni magukat. Igen, én ilyen kis különc csodabogár vagyok, és tízből kilenc ember nem érti, miért szeretem a matekot, de ez vagyok és, és kész. Nem érteni kell, csak elfogadni, hogy ilyen vagyok.
A lényeg, hogy ilyen hozzáállással és előtörténettel érkeztem egy neves, jó hírű berlini gimibe, matekos osztályba. Itt sem történt semmi különös eddig, a fiúk területén is ugyanolyan válogatósnak bizonyultam, mint hátulgombolós koromban az óvodában. Röviden: nem fogott meg senki, állandóan egy kék szempárt keresek, amit még valamikor álmodtam, vagy láttam, de nem találom. Itt ismertem az én személyes szórakozott professzoromat, Ralfot és ikertestvérét, Sebastiant. Velük igazán jól összebarátkoztunk és szünetekben mindig együtt lógunk, persze szigorúann baráti szinten. Emma barátosném is velünk tanult tovább, és közös, nem titkolt vágyunk, hogy majd híres és elismert csillagászok legyünk, új bolygókat, galaxisokat és csillagokat fedezzünk, a lehető legjobb egyetemre kerüljünk be. Mint láthatjátok, tervben nem volt hiány. Csak az élet nem éppen olyan, ami szereti figyelembe venni, hogy mit szeretnénk és mit nem, milyen terveink vannak, milyenek nincsenek. Igazából most, tizenöt évesen is azt kell mondanom, hogy a szülők elvesztése
hatalmas csapás. Az enyéim is nemrégen haltak meg. Négy hete.
Otthon voltam, emlékszem jól, hogy egy anyukámmal közösen vásárolt könyvet olvastam, aminek a címe: Stella zuhan. Valahogy azonnal elkapott a rossz érzés, a félelem. Fel se akartam venni a telefont, de tudtam, attól még amit mondani akarnak a vonal túlsó végén, ugyanúgy valóság lesz. Végül felvettem a kagylót, melybe egy finom női hang szólt a bele a rendőrségtől. Jasmin Lynne Wellingtont keresték. Mondtam nekik, hogy én lennék az. Ekkor elmondta a nő, hogy a szüleim közlekedési balesetet szenvedtek és azonnal elmentek. Hinni nem tudtam a fülemnek! Újra és újra és újra elismételtettem a nővel a hivatalos formulát, ő pedig készséggel ismételte ugyanazokat a szavakat újra és újra és újra. Magamba omlottam, mire a nő kiküldött egy járőrt, hogy azonosítsam a szüleimet a tárgyaik alapján, hiszen a baleset súlyos károkat okoztak, nem láthattam őket. Talán jobb, hogy anya és apa szép emlékkel, mosollyal élnek tovább bennem, de akkor sem tudom túltenni magam a balesetükön.
Állítólag egy autó megcsúszott és nekik vágódott. Mondanom sem kell, nagyon nehéz megbékélni a helyzettel, de vigasztal, hogy ők már jobb helyre kerültek és fentről vigyáznak rám. Ekkor jelentkezett Claudia néni, hogy költözzek hozzájuk és így nem leszünk egyedül. Ráadásul ők vállalják az iskoláztatásomat. És úgy érzi Claudia néni, hogy anya testvéreként ez a minimum.
Örökké hálás leszek nekik és nem tudom, hogy valaha meg tudom-e hálálni, hogy velem együtt ilyen nagy felelősséget vettek a nyakukba. Hiszen még tanulok, csak a házimunkában tudok segítségükre lenni. Ráadásul rám még sok évnyi tanulás vár, de legalább még három évnyi, hiszen középiskolás vagyok még.
De akarták, ragaszkodtak hozzám és őszintén szólva, nekem is hatalmas segítség, hogy nem kell egyedül fenntartanom egy házat és egy kocsit. Így is a müncheni házunkat kiadtuk, és ezzel beszállok a költségekbe. Bár nincs rá szükség, Claudia néniék milliárdosok, fel se tűnik anyagilag, hogy ott vagyok, de tán valamivel viszonoznom kéne ezt a hatalmas szívességet, amit ők önként vállaltak. Clasdia néni azt mondja, hogy nekik a jó tanulmányi eredményeim önmagában nagy hála lenne, de nem kéne mással is viszonoznom? Minden esetre az a biztos, ha Claudia néniék kérésének megfelelően a lakás kiadásából kapott pénzt félreteszem egy bankba. Anyuék autóját pedig viszem magammal. Szívem legmélyén azonban fura mód még mindig keresem azt a gyönyörűséges kék szempárt... ami anyuék szerint csak álom volt. Szerintem pedig valóság. De nem adom fel... Indulok! És remélem, hogy anyáék figyelnek rám valahonnét, és megtalálom a szép kék szemeimet...