Teljes név: Laila Brittany Lutz
Becenév: L (ejtsd: Elle), Loyli
Kor: 18 év
Születés helye és ideje: 1993., november 20., Finnország,
Helsinki
Faj: Ember
Partner: Egy szakításon vagyok túl, úgyhogy most éppen
senki.
Gyermekek: Háh!! Már csak az kéne!
Kinek a pártján áll: Hamilton család. (Lévén a bátyám
Rosalie-val kavar…)
Család
Szülők:Apa:Dr. Peter Lutz, 49 éves, vállalkozó.Oltári jófej! Az egyik legjobb apa a világon! Sokkal lazább,
mint anyu, vele lehet hülyéskedni, bár van, amiben nem ismer tréfát, és ilyen a
hűség, a lojalitás és a becsületesség kérdése. Ő az, akinek bármit el lehet
mondani, és akkor kaptunk mindig büntetést, ha hazudtunk. Minden más megoldható
vagy helyrehozható, de a felelősséget vállalni kell. De néha apu tényleg olyan,
mintha egy haver lenne…
Anya:Dr. Hilja Lutz, 44 éves, egyetemen tanít római és
büntetőjogot, emellett jogászként tevékenykedik. Keményebb falat, mint apu, de
kell is, hogy észnél legyünk. Vidám, kedves, bár azért jóval szigorúbban veszi a
dolgokat, mint apu.
Testvérek:Kimi Lutz, 22 éves, joghallgató.Róla képtelen vagyok elhinni, hogy 22 éves és nem 42! Nálam
jóval komolyabb, megfontoltabb, de őszinte és megbízható srác. Nagyon szeretjük
egymást és mindennek ellenére, ő az egyik legjobb barátom. Bármikor
számíthatunk egymásra.
Lillian Lutz, 16 éves, gimnazista.Ő az én kishugim, akire mindig vigyázunk és figyelünk, mert
egy igazi művészlélek. Imád festegetni, rajzolni és most kezdett el zenélni
tanulni. Jól kijövünk, ő mindig lenyugtat, és a kis 16 évével olyan dolgokra
világít rá, amit néha észre sem vennék. Kifejezetten bölcs kiscsaj. Szeretjük
egymást.
Külső:
Barnás zöldes szemek, barna haj és fehér bőr. Nem vagyok
valami magas, olyan 165 cm körül lehetek, a súlyomról gőzöm sincs. Igazából
senki nem néz ki belőlem semmi jót, pedig én tényleg egy egyszerű lány vagyok,
akit aztán semmi hátsó szándék nem vezérel. A szemeim se állnak jól, de ez csak
a megtévesztő látszat. Szeretek csinosan, divatosan öltözködni, de kerülöm a
feltűnést. Az egyszerűség híve vagyok. Szeretek magassarkút hordani, de
sportcipőben és farmerban is kiválóan érzem magam. Nincs tetoválásom, vagy
állandó ékszerem. Ismertetőjegyem a nagy barnás szemeim, amik tudod, nem állnak
jól!
Belső:
Az már kicsit mélyebb téma. Szeretek táncolni, hiszen ezt is
az önkifejezés egyik formájának tartom. Egyelőre színészettel foglalkozom és
egy finn egyetemen vagyok elsőéves színi növendék. Jelenleg Amerikában
tartózkodom, mert elnyertem egy film főszerepét és erre nagyon büszke vagyok.
Amíg Amerikában tartózkodom, a tanulmányaimat az UCLA-n folytatom, így a
forgatás mellett állíthatom, kitartón és elszántan tanulom az elméletet is.
Egyébként ilyen vagyok: egy kis miniharcos. Nem adom fel, küzdök, ahogy egy
autóbalesetél küzdöttem a volt páromért, Noelért és az életemért. Már
szerencsésen túl tettem magam a dolgon, bár elfelejteni sosem fogom. Mindazok
ellenére szeretek vezetni és megtanultam élvezni az életet, mert 16 évesen
szembesültem azzal, hogy milyen rövid is a rendelkezésünkre álló idő. Szeretnék
valami maradandót alkotni, szeretném, hogy a családom büszke legyen rám.
Történet:
Hol is kezdhetném?
Persze… A legelején. Tehát, tizennyolc éve láttam meg a napvilágot, egy szép
fagyos reggelen, Helsinkiben. Igazából mióta élek, azóta itt lakom és soha
eszemben sem volt költözni. A szüleink a bátyám születése előtt laktak
Finnországban is, hiszen édesanyám finn származású, innen valóak a kissé
szokatlanabb nevek is. Mivel a rokonság egyik fele idevalósi, gyakran
látogattuk meg őket, de sosem vágyódtam el igazán a jó öreg Alaszkából, maximum
pár hétre, egy nyaralás erejéig. A lényeg, hogy Helsinkibe jártunk óvodába, a
kis korkülönbség miatt szinte egyszerre a testvéremmel. Ekkor gondolták úgy a
szüleink, hogy ideje valamit kezdeni a fölös energiáinkkal, így a testvéremmel
táncórákra küldtek minket, ami a zenével együtt mai napig nagy szenvedélyünk.
Először persze ugrabugráltunk csak, aztán egyre ügyesebbek lettünk és
elkezdtünk jó eredményekkel versenyezni is, később pedig egyre több táncba
kóstoltunk bele és egyszerre többfélét is űztünk, igaz, az utóbbi években a
modern táncokra fókuszáltunk. Általános iskolában emiatt az utolsó években
magántanulók lettünk, hogy tudjunk próbákra és versenyekre járni. A szüleink
persze örültek, hogy mozgunk és van egy, szerencsére egészséges, szenvedélyünk,
a tánc. Persze, közben középiskolások lettünk és még elsőéves voltam, mikor a
sulinkba új fiú jött, Noel McCarthy személyében. Azt hiszem, ez szerelem volt,
első látásra. És láss csodát: viszont szintúgy. Talán az elkövetkező három
évemet úgy írnám le, hogy tökéletes volt. A családom nagyon megszerette Noel-t
és még a bátyám is megkedvelte. Hihetetlen volt, hogy Noel is úgy szerette a
zenét és táncolást, mint én. Beiratkozott a tánciskolába is, ahova jártunk, így
sokat tudtunk együtt gyakorolni. A szüleim odavoltak, mikor Noel arra az
egyetemre felvételizett, teszem hozzá sikeresen, ahol anyukám is tanít.
Titokban tervezték, hogy majd pár év múlva könnyekig hatódva oltár elé vezethet
édesapám, az iskola álompárja voltunk. Minden egyszerűen tökéletes volt és
közben a szüleink megkérdezték, hogy mit szólnánk egy kistestvérhez. Áldásunkat
adtuk a dologra, mikor a szüleink bejelentették, hogy van egy bajba került
lány, aki örökbe adná születendő babáját. Így már nagyon vártuk, hogy bővüljön
a családunk. Majd három hónappal ezelőtt ez a tökéletes álom széthullott
darabjaira.
Egy szórakozóhelyről
jöttük el Noel-lel, a baráti társaságtól elszakadva, csak hogy egy kis időt
kettesben töltsünk még, mielőtt másnap útnak indultunk volna Finnországba,
rokonlátogatóba. A kedvenc helyünkre akartunk menni, a folyópartra, mikor egy
autó velünk szemben megjelent hirtelen. Nem tudtunk kitérni, olyan hirtelen
bukkant elő a kanyarban.
Frontálisan ütköztünk és az ütközés javarésze Noel-t érte,
aki nem élte túl a balesetet. Mint kiderült, néhány velünk egykorú volt, akik
túl sokat ittak és a sofőr ittasan ült volán mögé. Én másfél hónapig voltam
kórházban, mire kiengedtek. Ekkor érkezett meg hozzánk a kishúgunk, a kis
Lilian. Szegényke, nem a legjobbkor, pedig tényleg vártam én is őt, de nem
tudtam örülni. Nem ellene irányult a dolog, hanem az ellen, hogy én élek és az,
akit szeretek, nem. A szakorvosom pszichológushoz küldött, aki hiába hiszi,
hogy megért, mikor nem. Minden ötletével és javaslatával keresztbe tesz nekem.
Kitalálta, hogy rakjam el a Noel-re emlékeztető tárgyaimat, képeket, közös
fotókat, amiktől persze bolond lettem volna megválni. Ő ezt úgy nevezte, hogy
nem vagyok vele együttműködő és javasolta a tartós környezetváltozást. „Hála
neki” a szüleink kiszemelték Erdélyt, jó messze Finnországtól és odaköltöztünk.
Ott ismerkedtem meg életem második nagy szerelmével, Chesterrel és a hugijával,
Envyvel. Azonban nem tartott sokáig a románc. Egyik alkalommal ismét balesetet
szenvedtem, mert valaki nem adta meg az elsőbbséget. Mind a ketten kórházba
kerültünk: én, aki vezettem és az anyósülésen ülő Envy is. Mióta magamhoz
tértem, nem láttam többé Chestert. Nem tudom, mi van vele, próbáltam hívni, de
nem vette fel, ki volt kapcsolva. Így betudtam a dolgot egy szakításnak és
ennek megfelelően tovább léptem. Bár szeretem, de ha ő nem, nem erőszakoskodom.
Így felvételiztem egy finn egyetemre és sikerült bejutnom. Odaköltöztem, majd
egy elnyert pályázatnak köszönhetően most Ameriában forgatok. Izgalmas időszak
ez és szerencsére nem sok időm van bánkódni…
Kezdőlap 
Vas. Nov. 25, 2012 9:07 am by 
